Mindenszentek estéjén

 

Mindenszentek kis gyertyája

ragyogtasd a fényed!

szívünk helyett sírjainkra

helyezünk most téged.

 

Drága emlék sokasága

tolul a szívünkbe,

oly’ nehéz, és fáj is nagyon,

mintha éppen égne.

 

Oly’ nehéz, mert drága szülénk,

testvér és rokonság

szép emléke édes teher,

kínzó szomorúság.

 

Fáj is nagyon most a szívünk,

hogy csak virág, s gyertya,

szeretetünk gyenge árnya

kerül sírjainkra.

 

Ölelnénk és csókolnánk bár,

ah, de késő, késő,

régen elmúlt ölelésünk,

csókunk is a végső.

 

Amíg élünk: éldegélünk,

s nem gondolunk arra,

hogy életünk nem végtelen,

s eljön majd az óra.

 

Tán az enyém, tán az övé,

tán kit úgy szerettünk;

s néhány nap, és máris a föld

öleli helyettünk.

 

S hiába könny, hiába gyász,

sírhatunk, míg élünk:

virágcsokor, koszorú száz

nem nyújt enyhet nékünk.

 

Születhet bár ezer nóta

sírjában anyámhoz;

mit sem ér az, hogyha többé

nem ölel magához.

 

Nem ölel és nem  csókol meg,

nem becéz, nem szólít,

én sem látom kedves arcát,

s mennyire hiányzik.

 

Hiányzik az édesapám,

s milyen régen elment,

mit küzdött értünk, s szenvedett,

lehetne egy szép szent.

 

Két testvérem: ikerbabák,

csakhogy éppen éltek;

mint szerettem szépen őket,

és ők is szerettek.

 

Kicsi néném, a Mariska

csak tizenkét éves,

szőke hajjal s kék szalaggal

angyalok között ékes.

 

„Kicsi szívem!” így szólított

halálra készülten

„hozzál vizet! úgy szomjazom,”

s a szűrőben vittem.

 

Szét is folyt, míg hozzá értem,

ágyáig tipegtem,

szegénykém a szűrőt nyalta,

s megköszönte szépen.

 

Éveim még alig voltak:

összesen csak kettőm,

de az emlék most is itt ég,

köszönöm, Teremtőm.

 

Nagyapám úgy vágyott látni:

meg mégsem érhette,

megcsúszott a szalmakazal:

s alájatemette.

 

S a mamám, a drága mama,

úgy szeretett engem:

kész lett volna a halálba

elmenni helyettem.

 

Ő nevelt, s ő védett, óvott,

míg szárnyra nem keltem;

Istenem, a sok jóságát

majd’ elfelejtettem.

 

Dédszüleim kicsi sírját

ápolgatom szépen,

hiszen fiúk, s leányaik

elhunytak már régen.

 

Míg én élek, s tenni tudom,

ők is élnek vélünk,

nem halott az, ki itt nyugszik,

csak kit elfelejtünk.

 

Mindenszentek kis gyertyája:

őket mind szerettem:

ragyogtasd hát kicsi fényed,

s vigasztald a szívem!

 

Másnak férje, felesége,

gyermeke a gyásza,

kiknek álmát itt a földben

az emlék vigyázza.

 

Öreg szüle is tán éppen

gyermekét siratja,

bizonnyal még az sem maradt,

aki vigasztalja.

 

Kicsi gyertya lobogj arra,

kit senki sem gyászol,

tán kik azokat szerették,

nincsenek vagy távol.

 

A távolba is lobogj el,

hol a hősök sírja

a csatákban elesettek

emlékét takarja.

 

Világíts be ablakába,

ki otthon siratja

szeretteit ágyban fekve,

vagy betegség nyomja.

 

Mindenszentek kis gyertyája

élted fogytán, látom;

köszönöm, hogy értük adtad,

kit köszönt a  gyászom.

 

Ég az arcom könnyeimtől,

mégis mily boldogság,

emléke szeretteinknek

csupa szépség, jóság.

 

Unokáink kis szívébe

elplántálom szépen,

mint ahogyan az én mamám

tanította nékem.

 

Őrizzék meg emléküket

mind’, akit szerettek,

s látogassák sírjaikat,

akit eltemettek!

 

A csend s béke örök hona

kedves legyen nékik,

s majd az utódok szép sora

mindezt így öröklik.

 

 

(:1997:)

 

Oldal: Mindenszentek estéjén
"...hű szívvel szeressél" - © 2008 - 2024 - szalaiversek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat