.....................

S gyűltek a szolgált keresztek,

’végéig nem voltunk restek:

lett is szép magas kazalunk;

meg is tellett a padlásunk,

 

mert oda hordták fel szépen,

bőven elég lesz a télen;

tél’ s tavasszal, jövő nyárig,

’következő aratásig.

 

Édesapám boldogsága:

öt liter bor járt utána

minden learatott holdnak,

„jó szíve volt a gazdának.”

 

Közbe-közbe kortyolgatta:

gyűlt is ajakán a nóta,

de csak szépen eldúdolta;

„hát mit mondanának, aptya?”

 

Mi is sokszor megszomjaztunk:

jaj! de sok vizet megittunk,

mindig akadt forrás, kis kút;

üvegünkbe jó friss víz jut.

 

Elrejtettük a keresztbe,

hogy a nap ne melegítse:

mégis gyorsan langyosodott;

„valaki” új vízért futott.

 

Néha olyan nagy a meleg,

’egész határ szinte lebeg:

mintha tájunk délibábja

éppen most a földre szállna.

 

Este nem volt nótás kedvünk:

’mire hazakeveredtünk,

örültünk is, hogy szép csendbe’

szenderegtünk pihenésre.

 

Mert korábban kelt, mint a nap,

s ismét talpon volt a csapat:

vonszolta a fáradtságát,

marasztalta álmosságát.

 

Egy évben „nagy urak voltunk,”

aratni szekérrel jártunk:

lett két bocink, s kis szekerünk,

kincsek kincse volt ez nekünk.

 

Édesapám tanítgatta,

s a kis párákat befogta,

húzták vígan a szekeret;

elkényeztettek bennünket.

 

Okos volt a két kis állat:

büszkesége jó apámnak,

gyorsan ’tanulták az utat;

és ballagtak, merre haladt.

 

Egyszer jobban elfáradtunk:

’szekéren mélyen aludtunk,

hirtelen csend! hát mit látunk?

otthon, kapunk előtt állunk.

 

S mert az idő gyorsan halad:

el-elvégzünk két hét alatt,

megőrizzük szép emlékét

s elfelejtjük nehézségét:

 

kora reggel hideg harmat:

bizony fogakat vacogtat,

remegteti a kis kezet,

miközben az kötelet vet,

 

s fájdalmasan szúr a tarló:

nincsen semmi lábravaló,

reggeltől egész’ estéig;

„vér foly” kereszttől keresztig.

 

A többit nem is említem,

gyermekként is elviseltem;

rosszabb emlék abból maradt,

ha a kötél el-elszakadt.

 

Az sem volt olyan nagy csoda;

annál fogva hordtuk oda

a kévéket a kereszthez:

két kéve volt egy-egy kézhez!

 

S bizony a rövidebb búza

nem akart „kötélnek állni,”

s nem kis művészet volt mégis

fáradozva megcsinálni.

 

És ha itt-ott el is szakadt:

édesapám – egy pillanat –

újat csinált, erősebbet;

de mindennap kevesebbet.

 

Van, ’ki ha kenyér darabja

leesik, azt megcsókolja,

tudja: az a Krisztus teste,

s sok arató megszenvedte!

 

 

Már rég’: gépesség korában

              ’ki sem arat, mint korábban:

 

Nincs: „hűs harmat” – szúró tarló,

         kis kezekkel kötélgyártó,

         kévehordó, keresztrakó,

         a tizedekért arató,

         drága mamám ebédhordó,

         dús kereszt, hűs árnyat adó,

         szép termésért hálálkodó,

         a kenyeret megcsókoló!

 

Nincs: kaszás és marokszedő,

         messze-messze mind a kettő!

 

         Lassan én is elköltözöm:

         ’együtt legyen a kis csapat!

         mely az égi szép mezőkön

         boldog’: ismét együtt arat.

 

 (:2001. július-augusztus:)

 

 

Oldal: Aratásaink 2. r.
"...hű szívvel szeressél" - © 2008 - 2024 - szalaiversek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat