A szívemben szeptember tájt . . . .

(:Életképek:)

 

 

Fészekhagyó

– alig repül –

kicsi fecske

útra készül.

Fent cikázik,

alant suhan,

visszapillant;

bizonytalan.

 

Útra készül,

hosszú útra,

nem is tér egy-

hamar vissza;

mint mikor mi

alig ifjan,

készülődtünk,

csakhogy vígan.

 

Kirepülni –

messze szállni,

vérző szívvel

szülőt hagyni,

lelke beteg:

elszakadni,

nem kímélni –

nem sajnálni.

 

Nagyszülőt is,

szép őszültet,

ki – még látni

sem remélhet,

jó-úgy lehet;

élte fogytán,

szív’ melege

velem szállván.

 

„Itt van ez a

kicsi kendő –

vidd el, jó lesz,

ha hideg jő!

Oly sokszor

óvtalak vele

úgyis tied

volt a fele.

 

Legyen  tied

már egészen,

őrizd emlé-

kemet szépen!

akkor is, ha

már nem élek;

mi mást is hagy-

hatnék néked.”

 

Még a felhő-

kig sem értem,

szeme elől

eltévedtem:

– még integet –

„Isten hozzád;

talán már csak

a sírom lát.

 

Mért szálltál ki

kis fészkünkből?

Mért szakadsz ki

a szívünkből?

Ezt is meg kel-

lett hát érnem!

ki mindenem

voltál nékem.

 

Kit a számból

etettelek,

szívemen me-

lengettelek,

„Mama, én is

veled megyek.”

Kézen fogva

vezettelek.

 

Mindenhova

elvittelek,

hátamon pi-

hentettelek,

kötényembe

rejtettelek:

más talán majd

jobban szeret?

 

Védtelek a

fúvó széltől –

a hidegtől,

a melegtől,

ha  nap tűzött,

s eső ért el:

szoknyámmal fog-

tam azt én fel.

 

Énmellettem

aludtál el,

velem együtt

ébredtél fel,

kis kezedet

összetetted:

velem együtt

kérted Istent.

 

Amikor még

csak tipegtél,

’templomba is

velem jöttél,

velem együtt

volt ott helyed;

ki ül ott most

majd helyetted?

 

Néha békén

elszunnyadtál,

angyalokkal

játszadoztál,

míg én szépen

imádkoztam;

a kórussal

vele mondtam:

Ostende nobis

Domine, ostende

miserikor-

diam tuam.

 

Ha áldozni

szólt a csengő,

velem jöttél

szépen elő;

„együtt vettük”

a szent testet:

s Jézus kettőnk

vendége lett.

 

Múlt az idő,

s te felnőttél:

a kis padból

elkerültél,

de a Házban

megmaradtál:

fénylő szemmel

rám találtál.

 

Ott ültem a

régi helyen,

úgy éreztem,

ott vagy velem;

oly csendesen

oly szelíden,

s boldog volt,

boldog a szívem.

 

Olykor-olykor

meg-megesett,

ott térdeltünk

egymás mellett,

úgy, mint régen

– lelkem égett –

s mint szerettem

érte Istent.

 

Aztán – óh, jaj!

elmaradtál,

nem kerestél,

so’sem láttál.

– Uramisten

mit véthettem?

Miért nem sze-

retsz már engem?

 

Vagy csak hagyod:

a kis gyermek

mint boldogul

majd nélküled?

De vigyázó

szemed rajta?

Visszahívod

egyszer? Vissza?

 

És azóta

imakönyvem

– minden betű

egy-egy könnyem –,

őrzi fájó

emlékedet,

érted adtam

a szememet.

 

Szépen arra

kérem Istent:

bocsásson meg

néked mindent!

s Anyánkat, a

Boldogságost

– édesanya –

segítsen most!

 

Én tudom, hogy

visszatérsz te –

s leülsz majd a

kedves helyre.

Már nem élek

én – de tudom,

fentről kis

kezedet fogom.

 

Óh, mi boldog

lesz a szíve,

mamádnak ki-

csi gyermeke;

hála néked

Szent Szűz,

glória  tibi

Domine.

 

Legyen veled

és segítsen

a jó és a

mindenható,

kísérjen el

utaidon!

s te is szeresd,

hiszen méltó!

 

És légy boldog,

és vigyázzál,

és nagyon mesz-

sze ne szálljál,

és gyere, hogy-

ha teheted!

addig is a

szívem veled.”

 

Fészekhagyó,

alig repült

kicsi fecske

útra készül.

Boldog, mert ő

nem válik el

szeretett szép

szüleitől.

 

Boldog ’s leszel

kicsi fecske –

az is maradsz

életedbe’,

bár csábítson

rózsafelhő –

nem hull abból

áldó eső.

 

Hallgassál csak

a szívedre!

benne volt az

is a tejbe’,

– mely volt szívből

eledelünk –

hogy miként kell

érezenünk.

 

S hogyha a ten-

gert átszállod,

és tavaszra

visszaszállod;

sok repülten

ifjú fecske:

fészket rakjál

a közelbe’!

 

A közelbe’

– hogyha lehet –

keress kis pá-

roddal helyet!

hol kedvese-

itek élnek

s mily boldog;

örülnek néktek.

 

Még nem tudod,

még nem érzed,

mit jelent az

ősi fészek:

– zúzott szárnnyal,

sebzett szívvel –

hazavárnak,

amíg élnek.

 

Mint repes szü-

lőtök szíve,

ha tudják, hogy

a közelbe’

élnek a sze-

rettek szépen,

s vendégek né-

ha ebéden.

 

Hát még a kis

újszülöttek –

hogyha lesznek,

majd ha kelnek;

hogy ölelik,

mint csókolják –

becézgetik,

marasztalják.

 

Szomszédokhoz

átvezetik,

mindenkinek

eldicsekszik;

szint’ olyanok,

mint te voltál:

s te oly tündér

fecsi voltál.

 

Hát csak készülj

kicsi fecske

hosszú utad-

nak előtte!

s erősödjenek

a szárnyak;

mire jő álma

a nyárnak.

 

Hosszú úton

száz csodást látsz,

gondolkodsz is

hogy tovább szállsz:

de ne állj meg!

– bár maradnál –

boldogságod

távolb annál.

 

Száguldj kékjén

az egeknek,

hints csókot a

fellegeknek,

pillants rá a

tengerekre,

köszönj minden

idegenre!

 

Látod ott lenn

fényes halak

ideért már

a kis patak

– melynek vizét

kortyolgattad –

s hogy tenger lesz,

nem gondoltad.

 

Szállj pihenni

gyolcs felhőre,

tengeren túl

hím’ mezőre,

s repülj tovább,

bár maradnál!

boldogságra

nem találnál.

 

Nézd! ott a kis

szomszéd gólya

„Mama, mikor megyünk

innen haza?”

– kérdi, s apja

vigasztalja:

„ha szívünk hív

új tavaszra.”

 

Ne maradj hát,

ne is késsél,

vissza is csak

minek nézzél

szálljál inkább

alantabbra!

nem is hason-

lít a ’honra.

..............      

                  

               (:1981. szeptember 3.:)

 

Oldal: A szívemben szeptember tájt... 1. r.
"...hű szívvel szeressél" - © 2008 - 2024 - szalaiversek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat