A szívemben szeptember tájt . . . .
(:Életképek:)
Fészekhagyó
– alig repül –
kicsi fecske
útra készül.
Fent cikázik,
alant suhan,
visszapillant;
bizonytalan.
Útra készül,
hosszú útra,
nem is tér egy-
hamar vissza;
mint mikor mi
alig ifjan,
készülődtünk,
csakhogy vígan.
Kirepülni –
messze szállni,
vérző szívvel
szülőt hagyni,
lelke beteg:
elszakadni,
nem kímélni –
nem sajnálni.
Nagyszülőt is,
szép őszültet,
ki – még látni
sem remélhet,
jó-úgy lehet;
élte fogytán,
szív’ melege
velem szállván.
„Itt van ez a
kicsi kendő –
vidd el, jó lesz,
ha hideg jő!
Oly sokszor
óvtalak vele
úgyis tied
volt a fele.
Legyen tied
már egészen,
őrizd emlé-
kemet szépen!
akkor is, ha
már nem élek;
mi mást is hagy-
hatnék néked.”
Még a felhő-
kig sem értem,
szeme elől
eltévedtem:
– még integet –
„Isten hozzád;
talán már csak
a sírom lát.
Mért szálltál ki
kis fészkünkből?
Mért szakadsz ki
a szívünkből?
Ezt is meg kel-
lett hát érnem!
ki mindenem
voltál nékem.
Kit a számból
etettelek,
szívemen me-
lengettelek,
„Mama, én is
veled megyek.”
Kézen fogva
vezettelek.
Mindenhova
elvittelek,
hátamon pi-
hentettelek,
kötényembe
rejtettelek:
más talán majd
jobban szeret?
Védtelek a
fúvó széltől –
a hidegtől,
a melegtől,
ha nap tűzött,
s eső ért el:
szoknyámmal fog-
tam azt én fel.
Énmellettem
aludtál el,
velem együtt
ébredtél fel,
kis kezedet
összetetted:
velem együtt
kérted Istent.
Amikor még
csak tipegtél,
’templomba is
velem jöttél,
velem együtt
volt ott helyed;
ki ül ott most
majd helyetted?
Néha békén
elszunnyadtál,
angyalokkal
játszadoztál,
míg én szépen
imádkoztam;
a kórussal
vele mondtam:
Ostende nobis
Domine, ostende
miserikor-
diam tuam.
Ha áldozni
szólt a csengő,
velem jöttél
szépen elő;
„együtt vettük”
a szent testet:
s Jézus kettőnk
vendége lett.
Múlt az idő,
s te felnőttél:
a kis padból
elkerültél,
de a Házban
megmaradtál:
fénylő szemmel
rám találtál.
Ott ültem a
régi helyen,
úgy éreztem,
ott vagy velem;
oly csendesen
oly szelíden,
s boldog volt,
boldog a szívem.
Olykor-olykor
meg-megesett,
ott térdeltünk
egymás mellett,
úgy, mint régen
– lelkem égett –
s mint szerettem
érte Istent.
Aztán – óh, jaj!
elmaradtál,
nem kerestél,
so’sem láttál.
– Uramisten
mit véthettem?
Miért nem sze-
retsz már engem?
Vagy csak hagyod:
a kis gyermek
mint boldogul
majd nélküled?
De vigyázó
szemed rajta?
Visszahívod
egyszer? Vissza?
És azóta
imakönyvem
– minden betű
egy-egy könnyem –,
őrzi fájó
emlékedet,
érted adtam
a szememet.
Szépen arra
kérem Istent:
bocsásson meg
néked mindent!
s Anyánkat, a
Boldogságost
– édesanya –
segítsen most!
Én tudom, hogy
visszatérsz te –
s leülsz majd a
kedves helyre.
Már nem élek
én – de tudom,
fentről kis
kezedet fogom.
Óh, mi boldog
lesz a szíve,
mamádnak ki-
csi gyermeke;
hála néked
Szent Szűz,
glória tibi
Domine.
Legyen veled
és segítsen
a jó és a
mindenható,
kísérjen el
utaidon!
s te is szeresd,
hiszen méltó!
És légy boldog,
és vigyázzál,
és nagyon mesz-
sze ne szálljál,
és gyere, hogy-
ha teheted!
addig is a
szívem veled.”
Fészekhagyó,
alig repült
kicsi fecske
útra készül.
Boldog, mert ő
nem válik el
szeretett szép
szüleitől.
Boldog ’s leszel
kicsi fecske –
az is maradsz
életedbe’,
bár csábítson
rózsafelhő –
nem hull abból
áldó eső.
Hallgassál csak
a szívedre!
benne volt az
is a tejbe’,
– mely volt szívből
eledelünk –
hogy miként kell
érezenünk.
S hogyha a ten-
gert átszállod,
és tavaszra
visszaszállod;
sok repülten
ifjú fecske:
fészket rakjál
a közelbe’!
A közelbe’
– hogyha lehet –
keress kis pá-
roddal helyet!
hol kedvese-
itek élnek
s mily boldog;
örülnek néktek.
Még nem tudod,
még nem érzed,
mit jelent az
ősi fészek:
– zúzott szárnnyal,
sebzett szívvel –
hazavárnak,
amíg élnek.
Mint repes szü-
lőtök szíve,
ha tudják, hogy
a közelbe’
élnek a sze-
rettek szépen,
s vendégek né-
ha ebéden.
Hát még a kis
újszülöttek –
hogyha lesznek,
majd ha kelnek;
hogy ölelik,
mint csókolják –
becézgetik,
marasztalják.
Szomszédokhoz
átvezetik,
mindenkinek
eldicsekszik;
szint’ olyanok,
mint te voltál:
s te oly tündér
fecsi voltál.
Hát csak készülj
kicsi fecske
hosszú utad-
nak előtte!
s erősödjenek
a szárnyak;
mire jő álma
a nyárnak.
Hosszú úton
száz csodást látsz,
gondolkodsz is
hogy tovább szállsz:
de ne állj meg!
– bár maradnál –
boldogságod
távolb annál.
Száguldj kékjén
az egeknek,
hints csókot a
fellegeknek,
pillants rá a
tengerekre,
köszönj minden
idegenre!
Látod ott lenn
fényes halak
ideért már
a kis patak
– melynek vizét
kortyolgattad –
s hogy tenger lesz,
nem gondoltad.
Szállj pihenni
gyolcs felhőre,
tengeren túl
hím’ mezőre,
s repülj tovább,
bár maradnál!
boldogságra
nem találnál.
Nézd! ott a kis
szomszéd gólya
„Mama, mikor megyünk
innen haza?”
– kérdi, s apja
vigasztalja:
„ha szívünk hív
új tavaszra.”
Ne maradj hát,
ne is késsél,
vissza is csak
minek nézzél
szálljál inkább
alantabbra!
nem is hason-
lít a ’honra.
..............
(:1981. szeptember 3.:)