"...hű szívvel szeressél"

Szalai Román versei

 

.........................

Gyűl a tiszta s némi ocsú

erős kenderszőttes zsákban;

jöhet ünnep, lehet búcsú:

nem lesz hiány a kalácsban.

 

Telik is a hombár gyorsan,

a többi megy a padlásra:

két legény kell hamarosan,

egy nem elég a hordásra.

 

Ragyog már a gazda arca,

s van még jócskán a kazalba’,

öröm nézni: megy a munka,

szívesen kezdene dalba.

 

Az etetők is cserélnek,

az elfáradt megy pihenni:

részére már terítenek

finomakat enni-inni.

 

Nehéz munka az etetés,

mégis minden gyerek álma;

etetőé a vezetés,

mert a tempót ő diktálja.

 

Nehéz, mert amíg van kéve,

amit még „meg kell etetni”,

kevés jut a pihenésre,

s kakasszóra fenn kell lenni.

 

Az etető munka közben

a sok portól alig látszik,

azt lég’zi a levegőben,

s a bőréről lassan ázik.

 

Meg a gépek is azt várják:

’őket is szépen szeressék,

hogy gondozzák, és ápolják,

ha szükséges, megszereljék.

 

Amikor a gépet húzzák,

ő fogja a nehéz rúdját;

s ha jönnek a hepehupák:

„simogatja a bordáját”.

 

’Etetőnek a munkára

állandóan kell figyelni,

például: ha rozsot etet,

könnyű hibát elkövetni.

 

Mert a rozsnak hosszú szára

a dobban feltekeredik:

’cséplőgépet „megfullasztja”,

a hajtószíj meg leesik.

 

A hajtógép „teljes gőzzel

felpörög”, mert nincsen terhe,

a gépész meg ha nincs közel;

loholhat, hogy „csendre intse”.

 

’Óra telik, ’míg a dobot

az etető megtisztítja,

és a gépész a befulladt

gépét újra elindítja.

 

Aztán megy tovább a munka:

pótolni kell a megállást,

mert estére a számunkra

nem készítenek itt szállást.

 

Előfordult egyszer-másszor,

hogy az etető „tévedett”

– de boldog volt valahányszor –,

kislányt ölelt kéve helyett.

 

Aztán „kissé megtartotta”,

hogy a dobba be’ ne essék;

szívét úgy megdobogtatta,

nehogy a szemére vessék.

 

A kislány nem nagyon bánta,

hogy egy kissé megölelték;

a csépléssel azt is várta:

netalántán megszeressék.

 

Vidámtalan a történet!

előfordult az is néha,

hogy a kislány kötél helyett

az etető kezét vágta.

 

Még szomorúbb! több etető

kezét a dob úgy „elkapta”

– szinte el sem képzelhető –,

s vállából kiszakította.

 

Persze azt is irigyeltük,

aki a kévéket rakta;

mi kisebbek azt figyeltük,

mikor jön sorra a pajta.

 

Mert ott fenn a verébfészkek

– a kévéknek tetejéről –

szinte velünk szembenéztek,

s nem kellett mászni a földről.

 

Le is ellenőriztük mi

– így most könnyen – valamennyit;

egyikben sem volt már semmi,

tanult verébmama ennyit.

 

Tavaly sok fiát siratta,

mert sokáig dajkálgatta:

szárnyai alatt tartotta,

s aztán többé sosem látta.

 

A jó gyerek sem gondolja!

ha a fészket kirabolja,

fiókáit édesanyja

amíg csak él, siratgatja.

 

Hát felmentünk volna néha

a magas kévéskazalra,

s mert egyikünk sem volt léha;

kévét rakni az asztalra.

 

Ámbár később,  kazal fogytán:

’kévét úgy kell felemelni,

s egyre inkább alant járván;

az asztalra fel kell tenni.

 

Ehhez bárha van is kedvünk:

gyenge még a kezünk-lábunk,

’köcöléhez hűek leszünk:

törekkel s pelyvával járunk.

 

Csépeltek ám gép nélkül is,

„cséppel” verték ki a szemet;

gépbe’ nem járt, azért mégis

„megkönnyítették” a fejet.

 

A szép hosszú rozskévéket

csépelték cséphadaróval,

hogy majd ha kell, a tetőket,

befedhessék zsúpszalmával.

 

Körbe-körbe rakták le a

kiválogatott kévéket;

megterítve a sok szála,

középre hajtva fejeket.

 

Akkor ketten, hárman, négyen

körben álltak fel a cséplők;

hogy ne essen velük szégyen,

fegyelemmel dolgoztak ők.

 

Szép rendben és jó ütemben

csap oda minden hadaró,

a cséplők „sétálnak” körben,

s ámul minden arra járó.

 

Mikor aztán a rozsfejek

magjaikat elhullatták,

az épen maradt kévéket

zsúpolásra „felavatták”.

 

A zsúp évtized’ig szolgál,

amíg újra kell cserélni;

s hogy felette az idő jár,

alig lehet észrevenni.

 

Úgy ám: régen pince, pajta:

csakis zsúppal volt befedve,

jó hosszú volt a csurgója;

’ki aláállt, jól megvédte.

 

Jégveremről nem is szólva:

tetőnek a zsúpot kapta,

’télen jéggel volt megrakva;

nyáron sem olvadt alatta.

 

Sok takaros kicsi háznak

szint’ így zsúp volt a „kalapja”,

s néhanapján úgy danoltak;

hogy összebújtak alatta.

 

Lakodalom volt a cséplés:

úgy a nagy- mint kisgazdánál,

s jólesett a megbecsülés

’dúsan terített asztalnál.

 

Már akik a gépet húzták:

azokat kalács fogadta

szépen egy körbecbe rakták;

s ki mit szeret, válogatta.

 

A körbecben színes szőttes

kínálta a diós- mákost:

nem marad itt senki éhes,

annyi biztos, látni már most.

 

Üvegekbe volt a jó bor:

mindenki csak abból itta,

így az ember jókat kortyol;

kár tölteni poharakba.

 

Fogyott is a sok finomság,

s gyűlt az erő a munkához;

jókedvű a fiatalság,

’szokott már e lakomához.

 

’Gazdasszony észrevette,

hogy mi is ott ácsorogtunk:

a körbecet elénk tette,

s egyet-egyet választhattunk.

 

Az a finom mákos kalács:

hej! de itt van még az íze,

boldogan is hordtunk pelyvát

a kócvászon köcölébe!

 

Az a perec, a „hőkkön sült”

majd kiugrott a kosárból,

előbb-utóbb sorra került,

ha ettek már a kalácsból.

 

Eztán indultak a gépek:

invitálva a munkára,

igyekeztek is a népek;

mindenki a sajátjára.

 

Lassan-lassan végezünk már:

rápillantva a kazalra,

az asztag „lent a földön jár”,

s „felhőkben tanyáz” a szalma.

 

Még egynéhány, s elfogy immár

a kévéknek büszke halma,

gépünk is utolsókat jár,

s mintha kissé szomorkodna.

 

Az etető most lépett ki

az etetők állásából:

láthatja hát bár akárki,

nincs már több a szép munkából.

 

A gépeket leállítják:

kiékelik, megforgatják;

máris új portára húzzák,

ahol már boldogan várják.

 

...........................

 



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 13
Tegnapi: 13
Heti: 38
Havi: 742
Össz.: 68 134

Látogatottság növelés
Oldal: Csépléseink 2. r.
"...hű szívvel szeressél" - © 2008 - 2024 - szalaiversek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »