.........................
Gyűl a tiszta s némi ocsú
erős kenderszőttes zsákban;
jöhet ünnep, lehet búcsú:
nem lesz hiány a kalácsban.
Telik is a hombár gyorsan,
a többi megy a padlásra:
két legény kell hamarosan,
egy nem elég a hordásra.
Ragyog már a gazda arca,
s van még jócskán a kazalba’,
öröm nézni: megy a munka,
szívesen kezdene dalba.
Az etetők is cserélnek,
az elfáradt megy pihenni:
részére már terítenek
finomakat enni-inni.
Nehéz munka az etetés,
mégis minden gyerek álma;
etetőé a vezetés,
mert a tempót ő diktálja.
Nehéz, mert amíg van kéve,
amit még „meg kell etetni”,
kevés jut a pihenésre,
s kakasszóra fenn kell lenni.
Az etető munka közben
a sok portól alig látszik,
azt lég’zi a levegőben,
s a bőréről lassan ázik.
Meg a gépek is azt várják:
’őket is szépen szeressék,
hogy gondozzák, és ápolják,
ha szükséges, megszereljék.
Amikor a gépet húzzák,
ő fogja a nehéz rúdját;
s ha jönnek a hepehupák:
„simogatja a bordáját”.
’Etetőnek a munkára
állandóan kell figyelni,
például: ha rozsot etet,
könnyű hibát elkövetni.
Mert a rozsnak hosszú szára
a dobban feltekeredik:
’cséplőgépet „megfullasztja”,
a hajtószíj meg leesik.
A hajtógép „teljes gőzzel
felpörög”, mert nincsen terhe,
a gépész meg ha nincs közel;
loholhat, hogy „csendre intse”.
’Óra telik, ’míg a dobot
az etető megtisztítja,
és a gépész a befulladt
gépét újra elindítja.
Aztán megy tovább a munka:
pótolni kell a megállást,
mert estére a számunkra
nem készítenek itt szállást.
Előfordult egyszer-másszor,
hogy az etető „tévedett”
– de boldog volt valahányszor –,
kislányt ölelt kéve helyett.
Aztán „kissé megtartotta”,
hogy a dobba be’ ne essék;
szívét úgy megdobogtatta,
nehogy a szemére vessék.
A kislány nem nagyon bánta,
hogy egy kissé megölelték;
a csépléssel azt is várta:
netalántán megszeressék.
Vidámtalan a történet!
előfordult az is néha,
hogy a kislány kötél helyett
az etető kezét vágta.
Még szomorúbb! több etető
kezét a dob úgy „elkapta”
– szinte el sem képzelhető –,
s vállából kiszakította.
Persze azt is irigyeltük,
aki a kévéket rakta;
mi kisebbek azt figyeltük,
mikor jön sorra a pajta.
Mert ott fenn a verébfészkek
– a kévéknek tetejéről –
szinte velünk szembenéztek,
s nem kellett mászni a földről.
Le is ellenőriztük mi
– így most könnyen – valamennyit;
egyikben sem volt már semmi,
tanult verébmama ennyit.
Tavaly sok fiát siratta,
mert sokáig dajkálgatta:
szárnyai alatt tartotta,
s aztán többé sosem látta.
A jó gyerek sem gondolja!
ha a fészket kirabolja,
fiókáit édesanyja
amíg csak él, siratgatja.
Hát felmentünk volna néha
a magas kévéskazalra,
s mert egyikünk sem volt léha;
kévét rakni az asztalra.
Ámbár később, kazal fogytán:
’kévét úgy kell felemelni,
s egyre inkább alant járván;
az asztalra fel kell tenni.
Ehhez bárha van is kedvünk:
gyenge még a kezünk-lábunk,
’köcöléhez hűek leszünk:
törekkel s pelyvával járunk.
Csépeltek ám gép nélkül is,
„cséppel” verték ki a szemet;
gépbe’ nem járt, azért mégis
„megkönnyítették” a fejet.
A szép hosszú rozskévéket
csépelték cséphadaróval,
hogy majd ha kell, a tetőket,
befedhessék zsúpszalmával.
Körbe-körbe rakták le a
kiválogatott kévéket;
megterítve a sok szála,
középre hajtva fejeket.
Akkor ketten, hárman, négyen
körben álltak fel a cséplők;
hogy ne essen velük szégyen,
fegyelemmel dolgoztak ők.
Szép rendben és jó ütemben
csap oda minden hadaró,
a cséplők „sétálnak” körben,
s ámul minden arra járó.
Mikor aztán a rozsfejek
magjaikat elhullatták,
az épen maradt kévéket
zsúpolásra „felavatták”.
A zsúp évtized’ig szolgál,
amíg újra kell cserélni;
s hogy felette az idő jár,
alig lehet észrevenni.
Úgy ám: régen pince, pajta:
csakis zsúppal volt befedve,
jó hosszú volt a csurgója;
’ki aláállt, jól megvédte.
Jégveremről nem is szólva:
tetőnek a zsúpot kapta,
’télen jéggel volt megrakva;
nyáron sem olvadt alatta.
Sok takaros kicsi háznak
szint’ így zsúp volt a „kalapja”,
s néhanapján úgy danoltak;
hogy összebújtak alatta.
Lakodalom volt a cséplés:
úgy a nagy- mint kisgazdánál,
s jólesett a megbecsülés
’dúsan terített asztalnál.
Már akik a gépet húzták:
azokat kalács fogadta
szépen egy körbecbe rakták;
s ki mit szeret, válogatta.
A körbecben színes szőttes
kínálta a diós- mákost:
nem marad itt senki éhes,
annyi biztos, látni már most.
Üvegekbe volt a jó bor:
mindenki csak abból itta,
így az ember jókat kortyol;
kár tölteni poharakba.
Fogyott is a sok finomság,
s gyűlt az erő a munkához;
jókedvű a fiatalság,
’szokott már e lakomához.
’Gazdasszony észrevette,
hogy mi is ott ácsorogtunk:
a körbecet elénk tette,
s egyet-egyet választhattunk.
Az a finom mákos kalács:
hej! de itt van még az íze,
boldogan is hordtunk pelyvát
a kócvászon köcölébe!
Az a perec, a „hőkkön sült”
majd kiugrott a kosárból,
előbb-utóbb sorra került,
ha ettek már a kalácsból.
Eztán indultak a gépek:
invitálva a munkára,
igyekeztek is a népek;
mindenki a sajátjára.
Lassan-lassan végezünk már:
rápillantva a kazalra,
az asztag „lent a földön jár”,
s „felhőkben tanyáz” a szalma.
Még egynéhány, s elfogy immár
a kévéknek büszke halma,
gépünk is utolsókat jár,
s mintha kissé szomorkodna.
Az etető most lépett ki
az etetők állásából:
láthatja hát bár akárki,
nincs már több a szép munkából.
A gépeket leállítják:
kiékelik, megforgatják;
máris új portára húzzák,
ahol már boldogan várják.
...........................