.....................
Elszomorult most a porta,
igaz, csak egy pillanatra:
nincsen gépje, sem asztagja,
szinte sikong a csend rajta.
E szép csendben a csépelők
gyülekeznek mosakodni;
szorgoskodnak a terítők,
illő’n kell őket fogadni.
A megkezdett lakodalom
folytatódik, és megszépül:
’gazda és a gazdaasszony
fogad mindenkit vendégül.
Szeretettel és hálával
hívják őket asztalukhoz,
’hogy végeztek a munkával,
jöjjenek kis kosztoláshoz.
Szép hosszú és fehér asztal
kínál mindenkinek helyet,
szép fehér, mert most damaszttal
„díszítettek” szokott helyett.
A kínálat igazán dús,
mert a vendég bizton éhes;
étvágy híján senki sem bús,
bár az asztal igen népes.
Van húsleves, főtt hús, mártás;
finom sült hús, kalács, rétes,
kalács, rétes helyett: a fánk
és a bor sem közönséges.
Elfoglalták helyeiket
egymást hellyel kínálgatva,
ki-ki lopva keresztet vet;
az Istenhez fohászkodva.
S indul vidám cseverészés,
fogynak az ízletes étkek:
a cséplés nem heverészés;
enni-inni itt nem „vétek”.
Mi: „a derék pelyvahordók”,
szint’ úgy ülünk az asztalnál,
egyedül a „boroshordók
üzenete csobban” másnál.
’Kedves, nyájas háziasszony
buzdít szorgos fogyasztásra,
bizony, hogy csak a menyasszony
hiányzik itt áldomásra.
Itt is, ott is fiú s leány:
szégyenlősen súgnak-búgnak,
talán-talán jövőre már
mint ifjú pár, úgy „mulatnak”.
Cserélődnek az élmények
egymás között nagy vidáman,
’mint voltak az események,
bizonyítják ketten-hárman.
A gazda még egyre rakja:
üveg borát az asztalra,
s vendégeit biztatgatja
„újabb búcsúzó italra”.
Lassan-lassan ki itt, ki ott,
szedelődzik, hazakészül:
szerszámját meg, amit hozott;
vállán pihenteti végül.
’Háziasszony és a gazda,
mégoly hálás’, mégoly szépen
köszönik: szép volt a munka,
viszonozzák hasonképpen.
Aztán már csak háza népe
marad a cséplős gazdának,
s a távolban zúg-búg gépe
az újabb csépelő háznak.
Így telik hát el a szép nyár
és a boldog nyárutolja,
’emléke most is velünk jár,
mert a szívünk marasztalja.
Az emléke! mert elmúltak
a gyönyörű „cséplőévek”,
a gépek is „elvonultak”;
s többé vissza sose térnek.
Éveink is velük szálltak,
de ifjú maradt a szívünk,
s ott, ahol a kazlak álltak,
újra sarjad az emlékünk.
Mert:
nem kell már a pelyvahordó,
nincs is meg a köcöléje;
nem várja a pelyvahúzó,
hogy leterítse eléje;
nem kell asztag- s kazalrakó,
az etető ölelése;
szalmakazal hajtogató,
szép petrencék „készítése”;
nem kell a szép kötélvágó,
el is veszett már a kése;
a szép termést mázsálgató,
s a magfogó figyelése,
nem kell nagyszíj és gyantázó,
apróbb szíjak „csevegése”;
sem az ék, sem a vintázó,
s a gépek vízszintezése;
nem kell asztal s „vendégváró”,
fínom étkek készítése;
a jó borát kínálgató,
szép munkának köszönése;
nem kell. . . . . . . . . . . . . . . . . .,
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ;
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .,
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ;
de:
olykor-olykor az az álmom,
a gépek zúgását hallom;
szaladok, hogy még meglátom,
aztán sehol se találom.
Újra s újra, két-háromszor,
megkísért még ez az álom;
csakígy járok mindannyiszor:
s könnyem csorog a párnámon.
Ámde:
egyszer a kis pelyvahordó
„elfáradtan hazaballag:
s ha feltárul a nagy ajtó,
ott lesz a gép, ott az asztag”.
(:2001. július-augusztus)