„Őszintén”
Miért mondod – gyakorta –, hogy: „őszintén”?
E szerint szólnod másként is szabad?
Nem őszinte mindig, amit mondasz?
Nem őszinte hozzám minden szavad?
Barátaidhoz, akiket tisztelsz
– s tán közülük nem is egyet szeretsz –:
szólhatsz-e vajon őszintétlenül,
vagy hiszékenyiden titkon nevetsz?
Hamis kacsintás ilyenkor szavad?
– ’mellyel mintha kis titkodba avatsz –;
mert érzel kényszert kimondani
azt: ’mit úgy igazán nem is akarsz?
Tudd! „Titkaidat” nem méltányolom;
sőt – barátin bár, de – fontolgatom:
jobb-e, ha néhány „titkodat” tudom,
vagy igaz szavaid hiányolom?
Ha meg – amiként vélni szeretném –:
szavad hozzám őszinte és igaz;
minek e kétely ok, e „toldalék”?
Veszítsd el! Szükségtelen neked az!
Legyen barátaidnak illő jussa
– s amikor csak lehet, ellenedé –,
hogy tőled a színigazat hallja,
mert netán a nyelved elfeledé.
Ne adj okot fölösen kételyre,
s majdan tisztes’, igaznak tartanak;
őrizd meg, ’mit úgy gondolsz, magadnak;
titkuk, legyen csak tiéd azoknak.
És amint hogy őszinte lesz mindig,
őszinte lesz minden szavad:
megládd, oly fénnyel tündökölnek,
mint szép fövény szegély közt
napvillództa
kristálypatak.
(2003. április 25.)