Szomszédunkban lakott a Vince Bátyám:
szelíd, jóságos, halk szavú ember;
napján nevének érte száll ma imám,
mert csúnyául megbántottuk egyszer.
Már ott volt zsebében a behívója:
hogy vonuljon katonának szépen;
úgy fájt érte gyermeki szívünk tája:
mért neki kell bevonulni éppen?
„Sírva-vigadva” mire vetemedtünk?
bosszantani kezdtük rút cudarul;
s ő szenvedte, míg tudta, türelemmel:
egyszerre csak ránk rontott oly vadul,
hogy futottunk bizony, amerre láttunk,
mégis kívántuk: bár utolérjen;
sok idő telt el, amikor megálltunk,
s jogosnak éreztük, hogy megverjen.
Nem mintha nem bírta volna szusszal,
megállt: hogy verés azér’ ne légyen:
hiszen holnap reggel elmegy a busszal;
s gyermekarcunkon égett a szégyen.
Elmúltak a szépséges gyermekévek:
Vince Bátyám már réges-rég halott,
a rosszcsont gyerekek is már mind vének,
s nem egy közülük is eltávozott.
S mégis, ma is úgy megdobban a szívem,
ha e szép napon az eszembe jut:
gyakran írt felőlünk is levelében;
s érdeklődött: mi’ csinálunk, hogy vagyunk.
Kedves Vince Bátyám! Most megkövetem szépen:
bocsássa meg! S higgye el, mi szerettük nagyon;
nézze! Nézze, mint csillan könnyem szemeimben
a régi vétekér’!
Ugye megbocsájt?
Tudom.
(:2002. január 22.:)