Aratásaink

 

Szép vasárnap délután volt:

delelt a nap, szinte lángolt,

Péter és Pál napja körül;

lisztünk fogytán, szívünk örül.

 

Örül, merthogy nemsokára

friss kerül majd a padlásra,

abból sütnek új kenyeret;

így szeret az Isten minket.

 

Édesapám szépen hívott:

„Gyere fiam a mezőre!

megnézzük, hogy a kis búzánk

érett-e már kaszaélre.”

 

Én boldogan mentem vele:

kezemen volt ’apám keze,

jó messzire kellett menni;

de öröm volt együtt lenni.

 

Aztán odaértünk végre

kis gabonánk dűlőjére,

a kis táblán érett búza;

fejét a bőség lehúzza.

 

Tele volt az kövér maggal,

viasz-érett gazdagsággal.

Szemrevettük széltét-hosszát:

lehet élezni a kaszát,

 

s szervezni a kis csapatot:

aki minálunk aratott.

Nem volt ez egy nagy kaláka,

de nem volt rest a munkára!

 

Édesapám volt a lelke:

a kis csapat éltetője,

soh’ sem fáradt, s nem lankadott;

pedig legtöbb terhet hordott.

 

Estefelé hazaértünk:

mindent szépen elbeszéltünk;

lett is erre nagy izgalom,

alig jött szemünkre álom.

 

Édesapám korán reggel

a készülést el is kezdte:

ilyen-olyan szerszámait

megkereste, előszedte.

 

Megkalapálta kaszáját:

s élét hosszan nézegette,

végül is elégedetten

a legjobbik nyélre tette.

 

Felszerelte a terelőt,

hogy a marok szépen dőljön;

nehogy kuszasága miatt

édesanyám mérgelődjön.

 

Megvizsgálta a badókját:

– van, ’hol ezt tokmánynak hívták –

megtartja-e majd a vizet,

mert ha nem, a kasza „szenved”.

 

Rápillantott a sarlóra.

„Elég érdes a fogója!”

Le is csiszolgatta szépen:

nem hagy hólyagot a kézen.

 

A kis csapat hát felkészült:

s egy szép reggel nekilendült,

már jó korán indult útnak;

ne legyen híja a napnak.

 

Aztán a tábla végébe’

„nahát: a Jézus nevébe’ ”

hozzáláttunk a munkához;

a már úgy várt aratáshoz.

 

Volt, hogy mindjárt az elején

elakadtunk ’tábla végén;

mert egy vihar megelőzött,

s tevékenyen itt időzött.

 

A kis csapat megszenvedte:

ha búza, rozs „le volt fekve,”

a vihar összekuszálta;

összezúzta, megtépázta.

 

Szegény apám kerülgette

– lassan gyűlött egy-egy kéve –,

a homlokát törölgette,

s néhány szentjét emlegette.

 

Édesanyám vigasztalta:

„mindjárt lefogy, ne félj, aptya!

a többi nézd: már milyen szép;

minden szála fenn áll és ép,

 

ezt itt kicsit megszenveded,

de az’tán lesz majd szép rended;

nekünk se’ könnyű ez itten,

összevissza van itt minden.”

 

S végre ki is kecmeregtünk,

volt is boldog-nagy örömünk:

szegény apám felsóhajtott,

s Istennek szép hálát mondott.

 

Aztán megfente kaszáját;

hátracsapta a sapkáját,

indult az „arany tenger”-be’,

s ránk mosolygott örömébe.

 

Én is „a kötélnek álltam,”

jobbnál jobbakat csináltam:

hogy megmaradjon mind épen,

s ölelje a kévét szépen.

 

Édesanyám „járt utánunk:”

szorgalmán volt ’mit csodálnunk,

csillogott a kis sarlója,

s gyűlött-gyűlött a sok marka.

 

Ő volt a mi marokszedőnk:

– szép-szóval a lelkesítőnk –

a kévét mind átölelte;

s féltve a kötélre tette.

 

Így haladott a kis csapat,

perzselőn tűző nap alatt:

szaporodtak a szép kévék,

oly’ sűrűn, hogy egymást érték.

 

Hosszú táblán is arattunk:

a végére el sem láttunk,

ámde lassan közeledett;

s előbb-utóbb elérkezett.

 

De nem annak örültem én,

hogy már itt vagyunk a végén;

hanem hogy próbálkozhatok,

gyorsan kicsit arathatok.

 

A kaszával elsiettem:

gyorsan a túl-végre mentem,

s mily’ boldogság; suhintgattam,

„egy-két maroknyit arattam.”

 

Ó! de milyen „tarlót” hagytam!

hát ily’ „dicséretet” kaptam:

„jó ’ a térdedet nem éri;

ki tudna itt markot szedni?”

 

Aztán édesapám szépen

„rendet teremtett” e végen,

mégis hagyta, s próbálhattam;

míg csak el-el nem fáradtam.

 

Nekem ez volt az iskolám,

hogy kedves társam a kaszám;

a dicséret már i’gyen szól:

„a gép sem kaszál ilyen jól.”

 

Nagy néha meg kellett állni:

„fáradt kaszát” kalapálni.

Egy-egy törzsök mindig akadt

’dúsan hajtó bokrok alatt;

 

hol az ülő hagyta szépen

kopogni a kaszaélen:

hogy újra jó éles legyen,

s mint az éhes sárkány, „egyen”.

 

Jó volt addig szusszantani;

’tenyérnyi hűsre találni,

hallgatni a kalapálást;

s hagyni egy kis elmélázást.

 

Néha a „kipp-kopp hallgatott”,

édesapám elszunnyadott:

röpke álom csókolgatta,

s világába csábítgatta.

 

Mi csak szépen mosolyogtunk,

és szótlan csendben megvoltunk,

nem loptuk meg röpke álmát;

jól ismertük fáradtságát.

 

Aztán újra „szólt a zene”,

s lassan elért a végére;

a kasza már a nyelén van,

szemkönnyeztőn villan onnan.

 

S folytattuk, ’hol abbahagytuk,

a kévét szép számmal raktuk:

szint’ hogy repült a kis kasza,

a határban nem volt párja.

 

Közben alig vettük észre,

halk harangszó hív ebédre:

hát, bizony igaz, ’mi igaz,

éh’ségünkre ez nagy vigasz;

 

őszintén meg kell mondani:

jó a harangszót hallani,

megéheztünk igazába’,

nem főztek nekünk hiába.

 

Kémlelgetjük is az utat,

szemünk távol-messze kutat:

nincs-e ott valami mozgás,

’ha van, az a mama, nem más.

 

Ő is a kis csapat tagja,

nem is könnyű az ő „rangja”,

bár lassan hetven felé jár,

fejünk az ebédért nem fáj.

 

Ő főz nekünk jó ebédet,

és mellé ad szívet-lelket;

s bármilyen messze aratunk,

érkeztére számíthatunk.

 

De nem csak úgy , akármikor:

közel jár már harangszókor,

nyugodtan le is ülhetünk;

időben terít meg nekünk.

 

Már soh’sem fogom megtudni,

hogy’ tudta mama csinálni:

meg is főzzön – és időre;

s hordja messze a mezőre.

 

Körbecét a kis tekercsre

feltornássza a fejére:

s hordozza megállás nélkül;

jó szívvel, mit ad ebédül.

 

Aztán boldogan elnézze,

mennyire ízlik a főztje;

semmi nem volt itt fölösleg,

látja okát is mellesleg:

 

hogy mi is csak igyekeztünk;

lesz estére sok keresztünk:

méltó is, hogy azt kívánja:

„egészség’teket szolgálja.”

 

Engem külön is dédelget:

mert sajnál, s mert nagyon szeret,

mert még bizony gyerek volnék,

s tán ha álmomban aratnék.

 

Jut is egy-egy külön falat,

amit a „kisgyerek” kaphat:

hát ha már ilyen arató;

kötélvető, kévehordó.

 

Egy percre csak megpihenünk;

’kereszt árnyékába dőlünk,

rápillantunk: mit végeztünk,

s aztán munkálkodni kezdünk.

 

Mama is elkészülődik,

sok dolga van még estéig:

bármily’ későn érünk haza,

biztosan vár jó vacsora.

 

Már ott ballag messze-messze,

alig látszik kis körbece;

áldja Isten minden léptét,

szeretetét, szép emlékét.

 

Lassan eltelik a napunk,

lemaradást mégsem hagyunk;

s bár álmos a nap már régen,

jócskán van kéve a végen.

 

Azt is szépen összehordjuk,

s újabb keresztekbe rakjuk;

édesapám a végére:

„papot” tesz minden keresztre.

 

Aztán hála’ elvégeztünk,

elfáradtan körülnézünk;

lassan csak sejteni lehet

sötétben a sok keresztet.

 

S ha az Isten úgy engedi,

a kis csapat újra kezdi

holnap majd a „szép mulatást,”

gyűjteni az „istenáldást”.

 

Nálunk pár nap, s elvégeztünk;

olyan kevés volt a telkünk,

nem sok gabonát vethettünk,

ezt is-azt is termelgettünk.

 

Jócskán több volt, mint „kóstoló”

az, mit talált nálunk a hó,

ennyit adott a kis „vagyon”;

nem bánkódtunk érte nagyon.

 

Mellette másnál dolgoztunk,

„tizedéért” aratgattunk:

fáradtunk minden keresztér’,

s küzdöttünk a tizedekér’.

 

Eljött egyszer egy szép napunk:

ötven keresztet arattunk,

éjszakától éjszakáig

kerestünk meg öt keresztig!

......................

 

 

Oldal: Aratásaink 1. r.
"...hű szívvel szeressél" - © 2008 - 2024 - szalaiversek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat