Jaj, de sokat patirkáltunk,
míg néhány zsebbel találtunk:
hogy nekünk is legyen diónk,
kis karácsonyfánkra valónk;
meg egy vékony, halvány csíkkal
ünnepelhessünk kaláccsal.
S mit gondolt a pöttöm gyerek:
csak egyszer már én nagy legyek!
egy szép kertes házat veszek,
s ott gyümölcsfákat ültetek.
Középen lesz majd a dió,
lesz bőven kalácsba való;
meg sok finom süteménybe,
szomszédnak is jut belőle.
Nem kell akkor patirkálni,
ázva-fázva botorkálni;
telik akkor: láda, kosár,
ha őszbe borul a határ.
A padláson szárad szépen,
fel-felugrunk érte télen;
örömest megtörögetjük,
s a gyermekkort emlegetjük:
hogy nekünk is volt három fánk,
azt mondhatni: szép diófánk;
apró magját kánya hozta,
és az udvarunkba szórta.
A termése is apró lett,
töréséhez véső kellett;
olyan kemény volt a héja,
porrá törött mind a magja.
Ez volt a híres kődió,
bizony nem udvarba való;
erdőszélbe vagy berekbe,
s szép bútor lesz majd belőle.
De Istifánék diója!
olyan volt, mint kisebb alma;
jártunk is a csodájára,
Antal bá’ némi kárára.
Persze nagyobb volt a háza,
mint a benne lakozója;
de nekünk ez volt a csoda,
s mutatóba hordtuk haza.
Egy diót kifúrtunk szépen;
alul, felül és középen:
’kis tengelyt beügyeskedtünk,
s arra fonalat tekertünk.
Ez lett a mi búgócsigánk;
kedves, ördöngös fabrikánk:
akkor bizony ez nagy kincs volt,
irigyelte, kinek nem volt.
A mi egyik diófánkon
veréb rakott fészket nyáron;
fel is másztam én megnézni,
közelebbről hogy is néz ki.
Kínlódtam bizony eleget,
amíg elértem a helyet;
hol a fészek ágak között
nem is igen rejtőzködött.
Szemrevettem kívül-belül,
ennek minden gyerek örül;
s irigyeltem, hogy madarak
ilyen szép páholyban laknak.
Szalmából volt a házikó,
tollal bélelt kedves kuckó;
hogy kényelmes meleg legyen,
s kívül formás e szép helyen.
Volt benn’ néhány apró tojás,
mert ilyenkor volt ez szokás;
hogy időben keljenek ki,
mikor van bőven etetni.
Mert éhesek a kis szájak,
s oly szaporán tátogatnak:
repdeshet majd papa, mama,
hogy az étket rakja, rakja.
Fel is nőnek hamarosan,
szép tollasan és szárnyasan;
s próbálnak világot látni,
apró ágakon megállni.
A szüleik tanítgatják,
kezdő röptüket vigyázzák;
nehogy netán leessenek,
mert a cicák ott lenn lesnek.
Aztán már nem kell vigyázni,
alig lehet őket látni;
bizony-bizony csak messziről:
kiröppentek a fészekből.
Most a mi fánk: délceg, magas;
terebélyes, dúsan ágas:
mindig szépen, bőven terem,
csak hullatja, én nem verem.
Csendes eső, ha siratja,
őszi szél, ha csábítgatja:
kipi-koppan, hull a dió;
hallani, s látni ó, mi’ jó.
Egyesével, többesével,
sok-sok szomorú levéllel.
Szálldogál a hulló levél,
a földön sok diót elér:
betakarja, babusgatja,
mintha a fa lelke volna;
avagy végső üzenete,
’mi fájdalmával van tele:
így búcsúzik sok fiától,
a felnőtt kis diókáktól.
Árván maradt a sok kis ház,
síró szélben búsan hintáz:
aztán lehullik csendesen,
s a felejtésben elpihen.
Nincs oly parfőm, nincs oly kölni;
ami felül tudná múlni
az illatot, mit itt érzek,
egy-egy levelet megnézek.
S elém tárul gyermekkorom,
szüleimmel ifjúságom:
sok boldogság, sok fájdalom;
könnycsepp gördül az arcomon.
Szedegetjük is boldogan,
’kis unokák szint oly vígan,
számolgatom néha-néha,
mennyi is hullott le mára.
Napról-napra, s egyre-egyre
meg van terítve reggelre
a terebélyes fánk alja,
csodálkozik, aki hallja.
Mert ha a fagy körbe-körbe
a termést megtizedelte;
a mienknek meg se kottyant,
jaj! ez a fejemre pottyant.
Aztán lassan több a levél,
s egyre inkább levél, levél;
lehullott a gazdag áldás,
őrzi boldogan a padlás.
A fán néhány mindig marad,
megkeresi a varjúhad;
hordják is el nagy serényen,
s kopogtatják a kertvégen.
Aztán mire érik a hó,
nincs a fán levéltakaró;
kéklő égen holdas éjen:
koronája fenn az égen,
s ’teremtőjét magasztalja;
szép reménnyel, hogy megtartja.
Én Istenem! Hogy hálálom’ ?
Teljesült a gyerekálom.
Boldogan tekintek oda:
udvarunkban van diófa.
A diófánk! mert a miénk;
Siratnám, ha felébrednénk.
(:2002. október:)