Diófáink

 

Jaj, de sokat patirkáltunk,

míg néhány zsebbel találtunk:

hogy nekünk is legyen diónk,

kis karácsonyfánkra valónk;

 

meg egy vékony, halvány csíkkal

ünnepelhessünk kaláccsal.

S mit gondolt a pöttöm gyerek:

csak egyszer már én nagy legyek!

 

egy szép kertes házat veszek,

s ott gyümölcsfákat ültetek.

Középen lesz majd a dió,

lesz bőven kalácsba való;

 

meg sok finom süteménybe,

szomszédnak is jut belőle.

Nem kell akkor patirkálni,

ázva-fázva botorkálni;

 

telik akkor: láda, kosár,

ha őszbe borul a határ.

A padláson szárad szépen,

fel-felugrunk érte télen;

 

örömest megtörögetjük,

s a gyermekkort emlegetjük:

hogy nekünk is volt három fánk,

azt mondhatni: szép diófánk;

 

apró magját kánya hozta,

és az udvarunkba szórta.

A termése is apró lett,

töréséhez véső kellett;

 

olyan kemény volt a héja,

porrá törött mind a magja.

Ez volt a híres kődió,

bizony nem udvarba való;

 

erdőszélbe vagy berekbe,

s szép bútor lesz majd belőle.

De Istifánék diója!

olyan volt, mint kisebb alma;

 

jártunk is a csodájára,

Antal bá’ némi kárára.

Persze nagyobb volt a háza,

mint a benne lakozója;

 

de nekünk ez volt a csoda,

s mutatóba hordtuk haza.

Egy diót kifúrtunk szépen;

alul, felül és középen:

 

’kis tengelyt beügyeskedtünk,

s arra fonalat tekertünk.

Ez lett a mi búgócsigánk;

kedves, ördöngös fabrikánk:

akkor bizony ez nagy kincs volt,

irigyelte, kinek nem volt.

 

A mi egyik diófánkon

veréb rakott fészket nyáron;

fel is másztam én megnézni,

közelebbről hogy is néz ki.

Kínlódtam bizony eleget,

amíg elértem a helyet;

 

hol a fészek ágak között

nem is igen rejtőzködött.

Szemrevettem kívül-belül,

ennek minden gyerek örül;

 

s irigyeltem, hogy madarak

ilyen szép páholyban laknak.

Szalmából volt a házikó,

tollal bélelt kedves kuckó;

 

hogy kényelmes meleg legyen,

s kívül formás e szép helyen.

Volt benn’ néhány apró tojás,

mert ilyenkor volt ez szokás;

 

hogy időben keljenek ki,

mikor van bőven etetni.

Mert éhesek a kis szájak,

s oly szaporán tátogatnak:

 

repdeshet majd papa, mama,

hogy az étket rakja, rakja.

Fel is nőnek hamarosan,

szép tollasan és szárnyasan;

 

s próbálnak világot látni,

apró ágakon megállni.

A szüleik tanítgatják,

kezdő röptüket vigyázzák;

 

nehogy netán leessenek,

mert a cicák ott lenn lesnek.

Aztán már nem kell vigyázni,

alig lehet őket látni;

 

bizony-bizony csak messziről:

kiröppentek a fészekből.

 

Most a mi fánk: délceg, magas;

terebélyes, dúsan ágas:

 

mindig szépen, bőven terem,

csak hullatja, én nem verem.

 

Csendes eső, ha siratja,

őszi szél, ha csábítgatja:

kipi-koppan, hull a dió;

hallani, s látni ó, mi’ jó.

Egyesével, többesével,

sok-sok szomorú levéllel.

 

Szálldogál a hulló levél,

a földön sok diót elér:

betakarja, babusgatja,

mintha a fa lelke volna;

 

avagy végső üzenete,

’mi fájdalmával van tele:

így búcsúzik sok fiától,

a felnőtt kis diókáktól.

 

Árván maradt a sok kis ház,

síró szélben búsan hintáz:

aztán lehullik csendesen,

s a felejtésben elpihen.

Nincs oly parfőm, nincs oly kölni;

ami felül tudná múlni

az illatot, mit itt érzek,

egy-egy levelet megnézek.

S elém tárul gyermekkorom,

szüleimmel ifjúságom:

sok boldogság, sok fájdalom;

könnycsepp gördül az arcomon.

 

Szedegetjük is boldogan,

’kis unokák szint oly vígan,

számolgatom néha-néha,

mennyi is hullott le mára.

 

Napról-napra, s egyre-egyre

meg van terítve reggelre

a terebélyes fánk alja,

csodálkozik, aki hallja.

Mert ha a fagy körbe-körbe

a termést megtizedelte;

a mienknek meg se kottyant,

jaj! ez a fejemre pottyant.

 

Aztán lassan több a levél,

s egyre inkább levél, levél;

lehullott a gazdag áldás,

őrzi boldogan a padlás.

 

A fán néhány mindig marad,

megkeresi a varjúhad;

hordják is el nagy serényen,

s kopogtatják a kertvégen.

 

Aztán mire érik a hó,

nincs a fán levéltakaró;

kéklő égen holdas éjen:

koronája fenn az égen,

s ’teremtőjét magasztalja;

szép reménnyel, hogy megtartja.

 

Én Istenem! Hogy hálálom’ ?

Teljesült a gyerekálom.

Boldogan tekintek oda:

udvarunkban van diófa.

 

A diófánk! mert a miénk;

 

Siratnám, ha felébrednénk.

 

 

                                          (:2002. október:)

 

 

Oldal: Diófáink
"...hű szívvel szeressél" - © 2008 - 2024 - szalaiversek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat