Dömőkné Iván Mária temetésén

 

Előszó

 

Mint lehulló levél

ballagott mellettem;

arcára pillantva

bizony megijedtem.

 

Aztán halkan mondta:

„szép volt ez a verse;

az „Üdvözlégy Mária”

olvastam az este.

 

Megkérem én arra:

hogyha majd meghalok,

írjon egy szép verset,

s mondja el nekem ott!

 

Ezek nem kellenek;”

legyintett, sóhajtott,

s mikor megígértem,

csendben elballagott.

 

Azóta nem láttam,

de szent az ígéret;

a verset megírtam,

és itt most elmondom:

a magyar tanárnak,

az írónak,

a kiművelt főnek.

 

 

 

Hulló levél

 

Lehullott egy levél

a sötét avarra;

’ily’ korán történik,

’ki sem gondolt arra.

 

A lehullt levelet

majdan ki felveszi;

szép színeit s rajzát

búsan nézegeti.

 

Mért hogy korán hullott?

hisz’ még ősze nincsen;

nem tudhatja senki,

csupán a jóisten.

 

Mért hogy alig néztük,

míg a fán zizegett?

pedig talán sokszor

hozzánk integetett:

 

sok, szép reménységgel

hogy vennénk őt észre;

soká’ azt gondolta,

számíthat szívünkre.

 

Hogy megértsük sorsát,

tán hamar lehullik;

s rá ne tapossanak,

az rajtunk is múlik.

 

Mint fájlalta szegény,

hogy meg nem értettük;

fájó vergődését

még észre sem vettük.

 

Pedig úgy hitt bennünk:

bízott s reménykedett;

’egyszer úgy szeretjük,

amint Ő szeretett.

 

Talán mentőkezet

fogunk majd nyújtani,

s hinni fogunk neki,

hinni, hinni, hinni.

 

Hogy elhisszük majdan,

mint kínlódik s szenved;

hogy a teste-lelke

mindinkább elernyed.

 

Perzselte napmeleg,

cibálta a szélvész;

tépázta a vihar,

rontotta kór és vész.

 

Egynéhány levél is

gúnyolta, bántotta;

mosoly’gta színeit,

panaszát már unta.

 

Még a gally is, amely

’ideig hordozta;

’fogyott türelemmel

’feledkezett róla.

 

Egy alig levél is

’mi övéből hajtott;

mostohán bánt vele,

’hogy feléje hajlott.

 

Fájó szívvel hullott le hát,

majd zuhanva pergett;

alászállt egy lágy fuvallat,

és zokogni kezdett.

 

Hol van még ősz,

levélhullás?

És neki már vége;

lehelyezte az avarra,

s letérdelt melléje.

 

Idegen falevelek is

könnyet hullajtottak;

látva gyászos kora’ hulltát

sajnálva bánkódtak.

 

Látni szép könnyeket

csillogni szemekben;

őszinte fájdalmat

szánó jó szívekben.

 

Kik őszintén sírtak,

bár sohasem ártottak;

csupán szeretetből

csendesen búcsúztak.

 

Még a gally is gyászol,

leng gyászlobogója;

van igazi gyásza?

Isten a tudója.

 

Tán egyszer néhányan

szépen megkövetik;

s a bús avaron kérik,

bocsásson meg nekik.

 

Bocsássa meg nekik,

mert hogy nem szerették;

szép szívével biztos

megbocsát majd nékik.

 

Csendes fájdalommal

az idő megy, halad;

s egy jóságos levélke

ily’ panaszra fakad:

 

„Ó, mért is nem törődünk

egymással eleget;

mért nem emeljük fel,

’ki közöttünk elesett?

 

S aki bajba jutott,

azt meg ne alázzuk!

lenne szép örömünk,

hogy boldognak lássuk.”

 

Az erdő méla csendes.

Fái között a búcsúzó nap

gyémánt fényözönt bontott;

szép sugárkoszorút font a levélre,

’mely békélten nyugszik már ott.

 

 _____________

 

 

Lehullott egy levél

az örök avarra;

gondoljunk rá néha,

hogyha járunk arra;

gondoljunk rá néha,

hogyha járunk arra!

 

 

                          (:1998. december 22.:)

 

Oldal: Dömőkné Iván Mária temetésén
"...hű szívvel szeressél" - © 2008 - 2024 - szalaiversek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat