Csépléseink

 

A kasza utolsót pendült,

s visszakerült a helyére,

hosszabb időt hogyha élünk;

kerül az arató nyélre.

 

Ki itt, ki ott – csak futtában –

piheni a fáradalmát,

miközben kint a határban

’csend veszi át birodalmát.

 

Szívem dobban, amint nézem:

a számtalan sor keresztet,

van benn’ részem! és a kezem

önkéntelen keresztet vet.

 

Mennyi munka, mennyi küzdés;

mennyi remény, mennyi várás!

Istenhez buzgó könyörgés:

s reánk szállt az istenáldás.

 

Még néhány nap, hogy száradjon

– ha eső is látogatta –;

aztán újra fenn lesz talpon,

a falu apraja-nagyja.

 

Megindul majd a behordás:

az udvarok feldíszülnek,

nagy élmény a kazalozás;

amint „szédületbe” nőnek.

 

Lesz kicsi, nagy, és még nagyobb;

’mennyi a keresztből telik,

bizony hogy ’melyik  magasabb:

a gólyák jobban kedvelik.

 

’Mit nem mondok? Lesz bizony ’hol:

kettő-három kazlat raknak,

nem egy helyen ezenkívül

’pajtákban is kévék laknak.

 

Szegény ember kazlacskája:

ezek láttán szégyenkezik,

pedig ’kenyérért gazdája

nem kevésbé esedezik.

 

Csodás élmény ám a hordás:

kiváltképp a gyerekeknek,

mert ilyentájt van kocsizás;

falu hosszat szekereznek.

 

Mert a szekér jól megrakva:

szinte olyan, mint egy kis ház,

s a nyújtóra kuporogva

nem ér el az ostorcsapás.

 

Meg ilyenkor hosszúszekér

van a hordó forgalomba’;

s ’hosszú nyújtó ameddig ér,

lesz az most meghosszabbodva.

 

Nagy munka a szekérrakás,

hogy a kéve el ne hulljon;

nyomórúddal leszorítás,

nehogy szépen elkullogjon.

 

Elöl jó lánc, hátul kötél

szorítja le a nagy terhet;

a tetején aztán nem fél

a kocsis és ’kit felenged.

 

A felrakó – hol megy, hol fut –

a szekeret elkíséri;

s ha „dűlősen” vezet az út,

szinte villájára veszi.

 

Sorba’ jön a sok-sok szekér:

búza s rozzsal megrakottan,

békésen mindegyik elfér;

nézem-nézem meghatottan.

 

Lovakkal gyorsabban halad

’bizony jól megrakott szekér;

a tehenek csak ballagnak,

terhük lovakéval felér.

 

Mint a megbolydult hangyaboly:

tesz-vesz most az egész falu,

a verejték patakba’ foly;

mégsem vendég a mélabú.

 

Magasodik a sok kazal:

amint fogy a mezők kincse,

korán hasad most a hajnal;

hogy e csodát megtekintse.

 

Ám szép lassan elcsendesül

a sok napi boldog hordás;

néhány pohár meg-megcsendül,

mint amolyan gyors áldomás.

 

Most már vége! mind befogyott;

árván maradtak a tarlók,

a nap mindvégig ragyogott:

barna bőrűek a hordók.

 

Tündérmese: házról házra,

a sok kazal gazdagsága;

mintha ’gazdák udvarába’

egy-egy kisebb templom állna.

 

Elcsendesülnek a léptek;

halkabbak a szóváltások,

csillagok szebben nem égtek,

békés-boldogok az álmok.

 

Reggel szintúgy, mint estére:

ha a harang szava hallik,

felkelésre s lefekvésre;

áhítatos ima hangzik.

 

Oly jó, oly szép, nézni s látni,

jövet-menet meg-megállva;

méltó ezért hálát adni:

Isten neve legyen áldva.

 

S míg a hordás nagy munkája

volt szép gondja a gazdáknak,

a gépészek háza tája

igaz helye a csodáknak.

 

Szétszerelték gépjeiket

valahány volt minden részre,

gondosan vizsgálták őket;

hátha hibát vesznek észre.

 

Javították, amit kellett,

zsírozták és olajozták;

ezzel idő jócskán tellett,

de ezt ők most nem sajnálták.

 

’Szerteszéjjel ez is az is:

a gépeknek szíve-lelke,

időben helyén lesz mégis;

és elindul, mintha élne.

 

Egy kicsit meg is járatják

az éledező masinát;

hangjait hosszan hallgatják,

és figyelik a mozgását..

 

Jó munka volt a javítás:

mert minden gép üzemképes,

’van még egy kis színfakulás;

legjobb szín a szürkén kékes.

 

Amíg eme munkák folytak:

mi, gyerekek alig ettünk;

merthogy ilyen széjjel voltak,

a gépeknél őgyelegtünk.

 

Irigyeltünk minden gépészt

a hatalmas tudásáért,

és csodáltunk, mint egy bűvészt

varázslatos munkájáért.

 

A cséplőgépészek így hát

lassan indulásra készek,

s el is kezdik majd a munkát,

ha jönnek a felkérések.

 

A gépek mind – holott eddig

a pajtákban szunnyadoztak –

tiszták, szépek, amint mindig,

ha cséplésre sorakoztak.

 

Volt itt traktor ilyen olyan,

s nem önjáró is többfajta;

réges-régen még amolyan:

amelyiket gőz hajtotta.

 

Fával fűlt  a nagykazánja,

s jó nagy tűz égett alatta:

a cséplőt hatalmas szíja

nagy kerekével hajtotta.

 

Ezt a „szépet” mi gyerekek

nagyra tátott szájjal néztük,

s a „masinyát” völgynek-hegynek

mindenhova elkísértük.

 

Aztán csendben sok év múlva:

beballagott múzeumba,

’kedves emlék, ’ki akarja,

Keszthelyen viszontláthatja.

 

Volt később nagy igyekezet:

traktor jöjjön, hogyha lehet,

az vonja a cséplőgépet,

s nem kell húzni a kötelet.

 

Bezzeg, ha nem traktor jutott:

lehetett azt húzni-vonni,

kötelet és láncot fogott;

aki csak tudott mozogni.

 

Sima úton? még csak hagyján,

szépen ballagott a gépünk,

érezni a húzók hangján:

vidámkodunk, jó a kedvünk.

 

Vidámkodunk, mert egy gyerek

hogy’ maradhatna ki ebből:

mert a felnőtt erős kezek

hagytak itt-ott a kötélből.

 

Volt persze, hogy ’nehezebbjén

ló, tehén is be lett fogva;

nem is húzott oly’ könnyedén,

mintha üres szekér volna.

 

A hajtógép talán könnyebb,

bár vasból van „ízig-vérig”,

a cséplő sokkal nehezebb;

bár deszka borítja végig.

 

Szóval ez a húzás-vonás

mindvégig igazi élmény,

egész úton nincs megállás;

noszogat a „közvélemény”.

 

A gépész azzal buzdítja:

„a kerekekre, legények!”

emelkedőn azt „harsogja:”

„törjétek ki a küllőket.”

 

Nem kis zajjal megérkeztünk:

a „várandós” szép kazalhoz,

egy kis kalács után néztünk;

kell az erő a munkához.

 

Mindeközben a gépeket

vízszintezik, s leékelik;

indítják a hajtógépet,

majd a nagyszíjat felteszik.

 

Fel is zúg most mind a két gép:

ezt a „zenét” vártuk régen,

helyére megy mind a sok nép;

mosolyog a nap az égen.

 

A gépész elégedetten

szemléli, hogy minden rendben,

forog a számtalan kerék;

egyre inkább sebesebben.

 

Kisebb-nagyobb hajtószíjak

nagy boldogsággal csacsognak;

öröm nézni, mint hajtanak:

jutalomként gyantát kapnak.

 

A kazalon legény néhány;

a kévéket leereszti,

az „asztalon” két ügyes lány:

a köteleket elmetszi.

 

Aztán szépen odatartják:

az etető átöleli,

majd ahogyan adogatják,

ő a „dobba” szétterjeszti.

 

Ezzel indul, s folyton-folyvást

adja a gép mind a munkát:

szedik is már el a szalmát,

s gereblyézik a bő pelyvát.

 

A pelyva ikertestvére:

a törek, ’mit ad a gépünk,

mindkettőnek a nevére;

rossz emlékünk is van nékünk.

 

Mert különösen a pelyva:

mintha csak látni akarna,

a „tanyája” oly gyakorta

szemünk sarkába van „rakva”.

 

Akkor az’tán könnyezhetünk,

dörzsölhetjük a szemünket:

fájdalmasan nézegetünk,

s tán álmunkban hagy el minket.

 

Kész is az első petrence

az illatos friss szalmából,

favellákkal rakták össze;

a szapora gép aljából.

 

Petrencerúd kettő is van:

jó reájuk támaszkodni,

s ha együtt van már a szalma;

ezeken kell elhordani.

 

Két menyecske megragadja

a rudak kisimult végét;

szépen alája csúsztatja,

s „utaztatja” a petrencét.

 

A szalmakazalrakók is

serénykednek – igyekeznek,

az asztagot „mérlegelve”

egy alapot kijelölnek.

 

Arra „építik” fel aztán

a gazda szalmakazalját;

nehogy-netán elsokallják,

vagy kettőzni kell a kazlát.

 

Ameddig a villa felér,

szinte játék ez a munka;

két „villás” nyúl a szalmáér’,

s egyszerűen hátrarakja.

 

De ’mikor a szalma „halmát”

alig tudják már feladni,

s így felettük más két villát

nem is tudnak már „megrakni”,

 

akkor állványt készítenek,

szekérrel, vagy más faállványt:

’ketten erre telepszenek,

és fogadják a „feladványt”.

 

Elevátor hogyha lenne:

az volna a nagy szerencse,

de akár gondolni erre;

senkinek se volna mersze.

 

A kazal mind’ magasabb lesz,

ott csak’ szalmában lesz „állás”,

a munka sok erőt elvesz;

s közben már nincsen megállás.

 

Kazlat bárki nem tud rakni,

bátorság kell, s hozzáértés;

’sarkokat úgy „hajtogatni”,

hogy „meg ne kezdje” a szélvész.

 

Az esőnek se a kazal

legyen gyűjtőmedencéje,

vetekedjen a jó házzal;

mintha volna oly’ fedélje.

 

A jó kazal – bárha csoda –

nem rothad be aratásig,

friss, jó illatú a szalma;

s ilyen marad jövő nyárig.

 

A zsákoló s a mázsáló

sem kíméli verejtékét,

ontja bőven a magfogó;

hogy megkönnyítse a terhét.

 

.............................

Oldal: Csépléseink 1. r.
"...hű szívvel szeressél" - © 2008 - 2024 - szalaiversek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat