Hólyagos cseresznyefánk
Amíg csak
hoztál virágot,
s érleltél
mézédes bubát:
hűséggel
követted útján
éltemet
számtalan éven át.
Ó, hányszor
felvidult arcom:
távolról
ha megláttalak;
patyolat
virágaidnak
oltára,
mint csodáltalak.
Velem telt
szép ifjúságod,
s múlott el
dús lombkoronád,
ahonnan
tündér jósággal
kincseid
ajándékozád.
Tavaszon
mindig úgy vártunk:
éledsz -e,
lesz –e leveled?
Hozol -e
majd szép virágot,
s lesz -e még
gyümölcsöd neked?
Díszítve
lesznek ágaid,
mint máskor
piros csodával?
S mehetünk -
e majdan hozzád,
mehetünk -
e a mamával?
Te tudtad:
szegények voltunk.
Egyetlen
kincsünk te voltál,
szép tavaszt,
s boldog nyárelőt
minekünk
egyedül hoztál.
S mi voltunk
hű szeretőid.
Mi ketten:
én és a mama,
Páli-hegy
szőlőnknek dombján
voltál a
boldogság maga.
Én örök
vendéged voltam.
Rajongva
hódoltam néked:
nagy, nagy volt
a boldogságom,
ha véled
lehettem, véled.
Ágaid
még fel nem értem:
felemelt hát
a szegény mama,
fenn aztán
már otthon voltam;
boldogan
érkeztem haza.
Ismertem
ág utaidat,
és tudtam,
hogy vigyázol rám:
éltem is
ott fenn oly bátran,
mint madár,
ha felhőkben jár.
Hintáztam,
s ágaid tűrték:
hajlongtak,
játszottak velem;
tudták, hogy
szeretlek téged,
s örömet
szereztek nekem.
Páholyod
el- elfoglalám:
– a szőlőnk
hangversenyterem –
a legszebb
hangokat hallám:
a mamám
énekelt nekem.
Mamámnak
szép volt a hangja:
mint oly halk,
lágy orgonaszó,
avagy mint
ó Stradivari,
amelyen
dal zokogható.
Volt oka
búsan, hogy sírjon:
én voltam
egyedül neki,
ifjonta
boldogult párja,
s élete
azóta özvegyi.
Elmentek,
s elmúltak az évek,
szeretteink is
velük menének;
holt szőlőben
árván sír az ének:
mikor az éjek
el- eljövének.
Szívemben is
fájdalmasan zeng még,
térdeimen bár,
de egyszer visszamennék:
mamám előtt
térdre borulnék,
a cseresznyefánál
hangosan zokognék.
Cseresznyefánk!
Mamám!
Ó,
drága emlék.
(2003. május 18.)