Némely gazdáknak
az ők mívelésére !
A gebe
Ostorozzák:
”fussál jobban!
Ott a szekér
a nyomodban;
az tol inkább,
mintsem húznád,
te vén gebe:
vidd az irhád!
Hát mi teher,
amit húzol?
Elviszem én
a hátamon!”
Mond’ a stréber,
durva gazda,
s korbácsával
még aprózza.
S iramodni
még ha tudnék’,
a szekerem
szakadna szét;
bár csillan rajt
néhány cifra,
nem való csak
mutatóba.
Szerszámom is
szakadt, ócska,
reményem sincs
új patkóra;
csak ha útba
akad néha,
azt szegezik
a lábamra.
Azt is csak úgy
ímmel-ámmal,
kovács érte
nem is számol;
követelik,
hát megteszi,
a lelkére
nem is veszi.
„Jó lesz, jó lesz
a gebének!”
színét sem lát-
tam új szegnek;
elnyűtt régit
egyengetve
van a patkóm
felszegelve.
Igyekvésem
kigúnyolják:
„nocsak gebe!”
– s ahogy mondják;
fogyó erőm
bár feszítem,
korbácstól csor-
dul a vérem.
Kár, hogy a gaz-
dám nem érzi:
hálás is le-
hetnék néki;
s nem is várnék
én oly sokat:
hasznos’bá ten-
ném magamat.
S ha volna egy
kevés lelke,
nem verné a
sebet sebre;
nem gúnyolna,
nem kínozna,
úgy is hallgat-
nék szavára.
Nem is az os-
tor fáj nékem;
megszoktam, hát
elszenvedem.
Hanem amit
bánt szavával;
élnék máshol
zabszalmával.
Meghallanám
a szép szót is,
csak ha gondol-
na még azt is;
öreg szerszám
sem szakadna,
mégis jókor
érnénk haza.
A szekér sem
esne széjjel,
oly vigyázva
húznám, szépen;
nem mennénk be
a tilosba,
bár a gazda
elaludna.
Hisz tudom jól
én az utat,
láttam már szép
ötven nyarat;
nem henyéltem,
nyár jött vagy tél;
a gazdám hát
mitől is fél?
Hisz más gazdám
is volt nékem,
s megvoltunk oly
csendben, szépen;
s mit becézett
bár’ ha korholt,
ha a szerszám
csupa hab volt.
Mert nem szeret-
tünk a porba’
poroszkálni
kocsisorba;
tudtam jól, hogy
azt kedveli,
kit elhagyunk,
köszöntheti.
Így volt, rég volt,
szint’ hogy álom –
bár nem alszom –;
a gazdámról
ki sem gondol-
hatna jobbat,
minthogy lova
nappal szunnyad.
Néha – mondják –
tán dicsér is,
hogy mily teher-
rel van rakva
a szekerem,
amit húzok,
s rég’ időkre
nem gondolok.
Vélem, hogy e
dicséretben
nem gondolja
van is részem;
mert az érdem
úgy egészben
kell, mert nem jó
felerészben.
Csak ha néha
meg is kérdik:
„hogy s mint van
az öreg gebe?”
úgy is kétlik,
ha korholná;
jobb hát dicse-
kedni vele.
„Tán csak sejtik:
nem magától
viszi is va-
lami sokra;
meg kell fogni,
kéz kell oda,
ebben van, eb-
ben a titka.”
S mennél inkább
aki kérdez
magasabban
ülhet bakra,
annál szebb, sőt,
új szerszámom s
patkó sem volt
ily még lábon.
„Hát ha így van,
furcsa lenne,
ha a gebe
hetvenkedne;
ily szerszámmal,
s új patkókkal
ha a szekér
megrekedne.”
„Hát csak tovább,
ügyes gazda!”
– véli hallani
magába’;
„fogd a gebét
csak szorosra!
mi más is vol-
na a sorsa.”
És hogy ezt már
nem is mondják;
mi gondja van
neki arra,
szintúgy mintha
mondták volna,
úgy ébredünk
másik napra.
Nem jobb az se,
ha dicsérnek,
s húzó gebeként
becsülnek;
s emlegetnek
szép napokat,
akik velem
együtt húztak.
’Hogy nem voltam
egy rossz konflis,
nem voltam sor-
ban utolsó;
szép járással
hintót húztam,
s haladt a ra-
kott szekér is.
„Na és aztán?
Hintó, szekér:
gördülhetett,
haladhatott;
az már rég volt,
hogyha igaz,
legyen a ge-
bének vigasz!”
„Mert már gebe,
bárhogy is volt!”
– gondolja gaz-
da magába’ –
„húzzon most is,
és rakottan,
ne menjen az
abrak kárba!”
„És gyorsítson
fel, ha mondom,
mit érdekel,
hogy gondja száz,
bár én rakom
a nyakába,
viselje, ha
nálam szénáz!”
Ámde haza-
érünk most már,
előttünk az
út jó fogytán;
ámbár majdnem
hazalátok,
maradt meg még
néhány átok.
Mit hazáig
még meghallok,
s jó, ha verést
már nem kapok.
Majd ha végre
elalhatok,
sebeimre
nem gondolok.
Hanem akkor
újra ifjan,
szép szerszámmal,
gyors kocsival;
fejem felett
korbács csattan,
mit sem gondo-
lok én azzal.
A gazdám azt
csak pattintja,
ne gyorsabban;
gyeplőt tartja,
s szép tartással,
ahogy illik,
léptetünk
a falun végig.
A várost is
jól ismerjük,
a szabott ren-
det tiszteljük;
nem törjük a
macskakövet,
s szalutál a
rendőr minket.
Szép álom-nap
eltelőben,
s az igaz hold
lemenőben;
kakas szól már,
igyekezzünk,
hogy időben
hazaérjünk.
Szép nap is volt,
oly szép álom,
hogy még tartson:
nem kívánom;
s bár oly néha
meglátogat,
ha mozdulok
sebem szaggat.
A sebeknek
kell gyógyulni!
Nem lehet nem
újat kapni;
s ha bírnám is
még erővel,
oly tele leszek
már heggel,
hogy legyen bár
a szerszámom,
mint a fátyol:
én lehányom;
s elnyűtt patkóm
rozsdás szege
ha elereszt,
patkóm vele:
és ki tudja,
merre repül,
s megmarad-e
majd egyedül;
vagy unottan
társat keres
s mitől lesz vé-
res az eresz?!
Ostorozzák,
kigúnyolják:
„te vén gebe,
védd az irhád!
Fussál jobban,
ott a szekér,
amit húzol,
elviszem én!”
„Nocsak, gebe!”
S ahogy mondják.
(:1982. március:)