"...hű szívvel szeressél"

Szalai Román versei

Némely gazdáknak

 az ők mívelésére !

 

 A gebe

 

 Ostorozzák:

”fussál jobban!

Ott a szekér

a nyomodban;

az tol inkább,

mintsem húznád,

te vén gebe:

vidd az irhád!

 

Hát mi teher,

amit húzol?

Elviszem én

a hátamon!”

Mond’ a stréber,

durva gazda,

s korbácsával

még aprózza.

 

S iramodni

még ha tudnék’,

a szekerem

szakadna szét;

bár csillan rajt

néhány cifra,

nem való csak

mutatóba.

 

Szerszámom is

szakadt, ócska,

reményem sincs

új patkóra;

csak ha útba

akad néha,

azt szegezik

a lábamra.

 

Azt is csak úgy

ímmel-ámmal,

kovács érte

nem is számol;

követelik,

hát megteszi,

a lelkére

nem is veszi.

 

„Jó lesz, jó lesz

a gebének!”

színét sem lát-

tam új szegnek;

elnyűtt régit

egyengetve

van a patkóm

felszegelve.

 

Igyekvésem

kigúnyolják:

„nocsak gebe!”

– s ahogy mondják;

fogyó erőm

bár feszítem,

korbácstól csor-

dul a vérem.

 

Kár, hogy a gaz-

dám nem érzi:

hálás is le-

hetnék néki;

s nem is várnék

én oly sokat:

hasznos’bá ten-

ném magamat.

 

S ha volna egy

kevés lelke,

nem verné a

sebet sebre;

nem gúnyolna,

nem kínozna,

úgy is hallgat-

nék szavára.


 

Nem is az os-

tor fáj nékem;

megszoktam, hát

elszenvedem.

Hanem amit

bánt szavával;

élnék máshol

zabszalmával.

 

Meghallanám

a szép szót is,

csak ha gondol-

na még azt is;

öreg szerszám

sem szakadna,

mégis jókor

érnénk haza.

 

A szekér sem

esne széjjel,

oly vigyázva

húznám, szépen;

nem mennénk be

a tilosba,

bár a gazda

elaludna.

 

Hisz tudom jól

én az utat,

láttam már szép

ötven nyarat;

nem henyéltem,

nyár jött vagy tél;

a gazdám hát

mitől is fél?

 

Hisz más gazdám

is volt nékem,

s megvoltunk oly

csendben, szépen;

s mit becézett

bár’ ha korholt,

ha a szerszám

csupa hab volt.

 

Mert nem szeret-

tünk a porba’

poroszkálni

kocsisorba;

tudtam jól, hogy

azt kedveli,

kit elhagyunk,

köszöntheti.

 

Így volt, rég volt,

szint’ hogy álom –

bár nem alszom –;

a gazdámról

ki sem gondol-

hatna jobbat,

minthogy lova

nappal szunnyad.

 

Néha – mondják –

tán dicsér is,

hogy mily teher-

rel van rakva

a szekerem,

amit húzok,

s rég’ időkre

nem gondolok.

 

Vélem, hogy e

dicséretben

nem gondolja

van is részem;

mert az érdem

úgy egészben

kell, mert nem jó

felerészben.

 

Csak ha néha

meg is kérdik:

„hogy s mint van

az öreg gebe?”

úgy is kétlik,

ha korholná;

jobb hát dicse-

kedni vele.

 

„Tán csak sejtik:

nem magától

viszi is va-

lami sokra;

meg kell fogni,

kéz kell oda,

ebben van, eb-

ben a titka.”

 

S mennél inkább

aki kérdez

magasabban

ülhet bakra,

annál szebb, sőt,

új szerszámom s

patkó sem volt

ily még lábon.

 

„Hát ha így van,

furcsa lenne,

ha a gebe

hetvenkedne;

ily szerszámmal,

s új patkókkal

ha a szekér

megrekedne.”

 

„Hát csak tovább,

ügyes gazda!”

– véli hallani

magába’;

„fogd a gebét

csak szorosra!

mi más is vol-

na a sorsa.”

 

És hogy ezt már

nem is mondják;

mi gondja van

neki arra,

szintúgy mintha

mondták volna,

úgy ébredünk

másik napra.

 

Nem jobb az se,

ha dicsérnek,

s húzó gebeként

becsülnek;

s emlegetnek

szép napokat,

akik velem

együtt húztak.

 

’Hogy nem voltam

egy rossz konflis,

nem voltam sor-

ban utolsó;

szép járással

hintót húztam,

s haladt a ra-

kott szekér is.

 

„Na és aztán?

Hintó, szekér:

gördülhetett,

haladhatott;

az már rég volt,

hogyha igaz,

legyen a ge-

bének vigasz!”

 

„Mert már gebe,

bárhogy is volt!”

– gondolja gaz-

da magába’ –

„húzzon most is,

és rakottan,

ne menjen az

abrak kárba!”

 

„És gyorsítson

fel, ha mondom,

mit érdekel,

hogy gondja száz,

bár én rakom

a nyakába,

viselje, ha

nálam szénáz!”

 

Ámde haza-

érünk most már,

előttünk az

út jó fogytán;

ámbár majdnem

hazalátok,

maradt meg még

néhány átok.

 

Mit hazáig

még meghallok,

s jó, ha verést

már nem kapok.

Majd ha végre

elalhatok,

sebeimre

nem gondolok.

 

Hanem akkor

újra ifjan,

szép szerszámmal,

gyors kocsival;

fejem felett

korbács csattan,

mit sem gondo-

lok én azzal.

 

A gazdám azt

csak pattintja,

ne gyorsabban;

gyeplőt tartja,

s szép tartással,

ahogy illik,

léptetünk

a falun végig.


 

A várost is

jól ismerjük,

a szabott ren-

det tiszteljük;

nem törjük a

macskakövet,

s szalutál a

rendőr minket.

 

Szép álom-nap

eltelőben,

s az igaz hold

lemenőben;

kakas szól már,

igyekezzünk,

hogy időben

hazaérjünk.

 

Szép nap is volt,

oly szép álom,

hogy még tartson:

nem kívánom;

s bár oly néha

meglátogat,

ha mozdulok

sebem szaggat.

 

A sebeknek

kell gyógyulni!

Nem lehet nem

újat kapni;

s ha bírnám is

még erővel,

oly tele leszek

már heggel,

 

hogy legyen bár

a szerszámom,

mint a fátyol:

én lehányom;

s elnyűtt patkóm

rozsdás szege

ha elereszt,

patkóm vele:

 

és ki tudja,

merre repül,

s megmarad-e

majd egyedül;

vagy unottan

társat keres

s mitől lesz vé-

res az eresz?!

 

Ostorozzák,

kigúnyolják:

„te vén gebe,

védd az irhád!

Fussál jobban,

ott a szekér,

amit húzol,

elviszem én!”

 

 „Nocsak, gebe!”

S ahogy mondják.

 

 

                 (:1982. március:)

 

 



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 2
Tegnapi: 13
Heti: 27
Havi: 731
Össz.: 68 123

Látogatottság növelés
Oldal: A gebe
"...hű szívvel szeressél" - © 2008 - 2024 - szalaiversek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »